A MIP tagok bemutatkozása

 

Szentendrei Tibor, mozgássérültek integrációjáért felelős vezető, tiszteletbeli akadémiai elnökségi taggal készült bemutató interjú:

 

Nem csak a lábán állhat stabilan az ember

Óvó bácsi – járógéppel

 

„Nem csak a lábán állhat stabilan az ember – mondja A szív dallamai című filmben egy hegedűtanár a kisdiákjának, aki szégyelli, hogy fájó lába miatt csak ülve játszhat. – Belül kell erősnek lenned!” – mutat a tanár a szívére. Van, aki mindkettőt ismeri: milyen fájó lábbal játszani és pedagógusként bátorítani a hozzá hasonlókat. Ő Szentendrei Tibor, Magyarország első mozgássérült óvodapedagógusa. De nekem ő már csak Forrest marad. Hogy miért?

 

Forrest Gump történetét ismerjük: a kisfiú, aki járógépet hord, egy nap végigfutja Amerikát. Te hogyan lettél Forrest?

A legjobb barátom nevezett el így. Talán mert úgy futok, mint a főhős, még ha tudom is, hogy az én lábamról úgysem esik le a járógép. Teljesen azonosulni tudok vele. Számomra nem az az érdekes ebben a fiúban, hogy hányas az IQ-ja, hanem hogy jó ember. Forrest mindenütt ott van, csak senki nem veszi észre őt.

Ez az én kis keresztem, de ez úgy jó, ahogy van! Ahogy Forrest mamája mondja: „Ha Isten azt akarta volna, hogy minden ember egyenlő legyen, mindenkinek a lábára járógépet rakott volna.” De jó volna, ha ez tudatosulna az emberekben!

Hat hónaposan gerincvelő-gyulladás következtében bénult le a lábad. Kilencévesen tanultál meg járni. A kettő közt évek teltek el. Mi segített át ezen az időszakon?

Nehezen indult az életem. Az orvosok azt mondták, hogy vagy teljesen lebénulok, vagy meghalok. Háromévesen a Pető Intézetbe kerültem. A Jóisten életben tartott – ez volt számomra az első jelzése arról, hogy szüksége van rám. A másik pedig az volt, ahogyan az édesanyám mellettem állt.

Ő is úgy hitt benned, mint Forrestben a mamája? Hiszen már az is nagy dolog, hogy egyáltalán meg akartál tanulni járni.

Édesanyám biztosította számomra a szerető hátteret; ő segített abban, hogy higgyek önmagamban. Mert konduktorként hiába hitt volna bennem, ha én nem hiszem el magamról, hogy képes vagyok megtanulni járni. Még a világhírű Pető-módszer sem segített volna rajtam, ha nincs meg bennem az az életerő és élni akarás, amely az édesanyámnak köszönhető.

Az intézeti védőburokból kikerülő tizenéves kamasznak mi jelentett nagyobb nehézséget: a testi korlát vagy a kirekesztettség érzése?

Én az integrált oktatás pozitív példájának tartom magamat, mert tizenkét évnyi intézeti lét után egyből hagyományos gimnáziumba kerültem. Eleinte nem találtam befogadó közösségre, mert az osztálytársaim nem voltak erre felkészülve, viszont a tanáraim sokat tettek azért, hogy ez megváltozzon. Szép lassan mégis sikerült teljesen elfogadnom önmagamat. Vallom, hogy inkább legyen fizikai keresztem, mint lelki sérülésem. Sőt azt gondolom, hogy ha teljesen egészséges lennék, lehet, hogy nem lennének olyan belső értékeim, mint így.

Mi segített megtalálni a helyedet a világban?

Az önelfogadást a hitemnek köszönhetem. Isten gondviselő lépései segítettek.

Soha nem pereltél Istennel?

Dehogynem! Perlekedtem. Úgy gondoltam, hogy ha a Jóisten ezt a keresztet szánta nekem, akkor adhatna hozzá némi könnyebbséget is. Aztán ráébredtem: ki vagyok én, hogy őt megkérdőjelezzem? Ha neki így van célja és terve velem, akkor a keresztjét is egészen másképp viselem a hátamon.

Köthető ez a szemléletváltás egy konkrét fordulóponthoz?

Amikor 1995-ben Eb-bronzérmes úszó lettem, egyáltalán nem éreztem, hogy mozgássérült lennék, hiszen olyan eredményt értem el, amelyre sok egészséges ember sem képes. Úgy éreztem, Isten kárpótolt a lábamért. Az úszásnak köszönhetem, hogy a kezeim teljesen egészségesek lettek. Az edzőmnek is nagyon hálás vagyok. Tőle kaptam az első igazi pofont, mert állandóan kinyúltam a medence szélére. Pedagógusként nem vagyok híve a testi fenyítésnek, de úgy látom: van olyan pofon, amelyre szükség van ahhoz, hogy az ember tovább tudjon lépni. Nekem az a pofon akkor nagyon kellett. Ahhoz köthető az a hatalmas fejlődés, amely elindult bennem.

Akkor miért szakadt vége az úszásnak?

Mindig is úszóedző vagy tanító szerettem volna lenni. Döntenem kellett: vagy a versenysport, vagy a pedagógia. Az utóbbit választottam.

Milyen érvet lehet e mögött találni?

Még ha tolókocsis lettem volna, akkor megértettem volna. Én azonban tudok járni, nem gond a teremben közlekedni, a szükséges gyakorlatot is megszereztem, és a gyerekekkel is sikerült elfogadtatnom magamat. Nagy törés volt ez az életemben.

Akkor mi most beteljesült álmokról beszélünk, nem meghiúsultakról!

Ha én valamit elhatározok, és a Jóisten is támogat benne, akkor azt el is érem. Büszke vagyok mindarra, amit már elértem, de tudom, hogy mindehhez ő segített hozzá. A vegyes váltó csapatban láttam, hogy sokan önmaguknak tulajdonítják a győzelmet. Én megtanultam, hogy először mindig Istené a dicsőség.

Szoktál még csodáért imádkozni, vagy elfogadod, ha járógépben marad a lábad?

Már nem. Teljesen elfogadtam. Ezzel a kereszttel élek együtt. Azok, akiknek az igazi értékek számítanak, el tudnak jutni az én belső értékeimhez. S azáltal, hogy érzem az elfogadást, én is önmagamat tudom adni. Kerényi Lajos atya, aki sokat segített a hitem formálódásában, egyszer azt mondta: „Tibikém, az eszményképem vagy!” Jólesett, hogy ezzel azt fejezte ki: felnéz arra, ahogyan én a keresztemet hordozom.

Meg tudod fogalmazni, hogy mozgássérültként milyen hozzáállást várnál az egészségesektől? Többnyire pusztán félreértések állnak az idétlen zavar vagy a sajnálat mögött.

Fontos, hogy kellő szociális érzékenység és empátia legyen az emberben. Van olyan mozgássérült, aki engem is meghökkent. Én is ugyanúgy megnézem, de csak egy pillanatra, mert arra gondolok, hogy mennyire fájhat ez neki. Hiszen nem biztos, hogy eljutott már odáig, hogy elfogadja önmagát, és bárki megbámulhassa. Mivel én már elfogadtam magamat, tudok beszélni a mozgássérültségemről, sőt egyfajta tanúságtételként élem meg. A vakokhoz vagy a mozgássérültekhez ugyanúgy kell hozzáállni, mint bármelyik másik emberhez. Ez a titka az egésznek.

De a sérült ember részéről is kell egyfajta „szándéknyilatkozat”, hogy értékelje az egészséges fél ügyetlen próbálkozásait.

Abban nekünk, sérült embereknek kell terelnünk az egészséges társainkat, hogy ha segíteni akarnak, hogyan tegyék. A segítséget el lehet fogadni vagy udvariasan vissza lehet utasítani. Fontos, hogy a kommunikációnk ne azt a reakciót váltsa ki: „Nahát, hogy ez milyen bunkó! Pedig én csak segíteni akartam!”

A gyerekek mennyire befogadóak? Hiszen pedagógusként tudod, hogy az őszinteségük sokszor kegyetlenül bántó is tud lenni.

Én mindig is nagyon gyorsan el tudtam jutni a gyerekek lelkéig, mert az ő világuk az én világom. Hamar felmérik, mit kommunikál az ember belső kisugárzása, hogy ki szereti, illetve nem szereti őket. Én a gonoszságukat csak akkor tapasztalom, ha rosszul nevelik őket. Ha nem kapják meg a szerető családi légkört, akkor tőlünk, pedagógusoktól várják a kárpótlást. Tudatlanságból képesek bántani. Amikor utánozni próbálnak, finoman kicsit rájuk pirítok: „Te sem örülnél, ha fájna a lábad! Örülj neki, hogy ilyen szépen tudsz járni!” Minden egyes pedagógusnak, akinek valamilyen testi hibája van, késznek kell lennie őszintén válaszolni a kérdéseikre. Arra, hogy mi történt az óvó bácsi lábával, én hitelesebb választ tudok adni, mint a szülő.

Milyen kihívásokat rejt egy pedagógus számára, amikor egészséges és fogyatékkal élő gyerekek vannak egy csoportban?

Számomra elsősorban az egészséges gyerekek jelentik a kihívást; azt szeretném, ha elfogadóak lennének. Mindemellett az is fontos, hogy a fogyatékkal élő gyerekek számára jó példa legyek, hogy lássák: van, aki nem adja fel. Azáltal, hogy nem sajnáltatom őket, elfogadásra találnak. Azokat az akadályokat, amelyekbe ütközöm, igyekszem értük is legyőzni, s így talán „akadálymentesebbé” tehetem az életüket. Nekünk, akik korlátokkal élünk, ugyanúgy jogunk van a teljes értékű élethez, csak fel kell ismernünk a saját határainkat és megtanulni együtt élni velük – vagy éppen a határvonalainkat feszegetni.

---

Pallos Ágoston vagyok, 1998.március 18-án születtem. Jelenleg a villányi úti Pető Intézet Általános Iskolájának 7.osztályos tanulója vagyok. Koraszülöttségem miatt sokféle fejlesztésen vettem részt, a bölcsödét követően a Pető Intézet Kútvölgyi úti óvodájába kerültem, onnan pedig a Villányi úti iskolában kezdtem tanulmányaimat. Annak ellenére,hogy csak segédeszközzel tudok járni, rengeteg dolgot próbáltam ki életemben, amiben sok velem egykorúnak nem volt még része. Voltam siklóernyőzni, körbebicikliztem a Balatont, eveztem a Mosoni Dunán. Szeretem a sportokat, az iskola jóvoltából kipróbálhattam a ’race runnert’ (futóbicikli) és eljutottam egy nemzetközi versenyre Csehországba, Brnoba.  Sportolásban is a családom támogat. Három testvérem van, két nővérem és egy bátyám. Sok időt töltök velük, hétvégente a környéken sétálunk és ha jó idő van biciklizünk, néha elmegyünk moziba. Sérültségem ellenére szerencsésnek érzem magam, hogy járókerettel ugyan, de képes vagyok önállóan járni, ugyanakkor zavar az, hogy néha megnéznek az utcán. Örülök, hogy részese lehetek ennek a programnak, mert így megismerhetem közelebbről a focit, és új barátságokat is köthetek.

---

Vizer András Manó vagyok, 1998. november 24-én születtem. Ezután sokáig kórházban voltam, mert koraszülött voltam. Ez azt jelenti, hogy én 10 héttel korábban születtem. Minden héten járok a Pető Intézetbe, ahol sokat tornázunk. Itt tanultam meg járni. Sokat jártam úszni is régebben. A Gyermekek Háza iskolába járok, 6. osztályba. De az iskolai szüneteket jobban szeretem, mint iskolába járni. Tanulok dobolni, mert szeretem a zenét. Várom a nyarat, mert akkor sokat tudok biciklizni. Van egy nővérem, Lili, szinkronúszó versenyző 6 éve, és még nagyon jól is tanul. Van egy kutyánk, Gyurka és 3 macskánk, akiket nagyon szeretek. Örülök, hogy láthattam fociedzést, és részt vehetek, szurkolhatok a meccseken. Nagyon tetszett mindkettő.

---

Szarka Sándornak hívnak, 36 éves vagyok, születésemtől mozgáskorlátozott. A Pető András Nevelő és Nevelőképző Intézetében jártam óvodába és általános iskolába. Ercsiben élek szüleimmel. Jelenleg sajnos nem dolgozom. Sportos családból származom, ezért nagyon szeretem a sportot, főleg a focit. Édesapám focizott, Édesanyám kézilabdázott, Nővérem 28-szoros Magyar labdarúgó válogatott volt, Keresztfiam jelenleg is focizik. Én szkanderoztam, de egy sajnálatos sérülés miatt abba kellet hagynom. Köszönöm, Szentendrei Tibornak, hogy az integrációs programba beszervezett, nagyon jól érzem magam.

---

Szalai Tamás, 1980-ban születtem, és nagy sportrajongó vagyok. Gyermekkoromban 6 évig a – mára Nemzetközivé vált – Pető András Nevelőképző- és Nevelőintézet bentlakója voltam. Jelenleg Százhalombattán élek, egy Egyesületnél dolgozom. Régi Petős társam, barátom, Szarka Sándor ajánlása nyomán kerültem kapcsolatba a Vasas Kubala Akadémia Integrációs Programjával. Remek kezdeményezésnek tartom, jó érzés ennyi lelkes, tehetséges és sportszerető fiatalt látni. Számomra külön öröm Petős sorstársakat látni a lelátón. Köszönöm a lehetőséget a szervezőknek. Remélem, sokszor rekedünk még be együtt a szurkolói közösséggel. 

---

Bodnár János vagyok, 1975-ben születtem. Csömörön élek és dolgozom, szőnyegszövéssel és csipeszezéssel foglalkozom, nagyon szeretem a sportokat. Kedvenc sportom a foci. Nagyon jól érzem magam a Vasas Kubala Akadémia meccsein, jó a csapat, a hangulat és szeretek a fiúknak szurkolni. Szentendrei Tibinek köszönhetem, hogy veletek lehetek, Ő a legjobb barátom. Köszönöm, hogy befogadott a Vasas Kubala Akadémia.

« Vissza