VKLA A macskaköves úton - Sinkovics Gábor írása Ihász Kálmán születésének 79. évfordulójára

Beszélgetnünk kellene most Kálmán, valahol az új stadionban, kényelmesen elhelyezkedve a hibriddel feldúsított, üdezöld gyepet bámulva.

Beszélgetnünk kellene, nem pedig nekem mondatokat fabrikálni, múltidézőt írni, Neked emléket állítani.

Nem jól van ez így Kálmán, az élet Te magad voltál. A nyüzsgő, pezsgő élet maga. Szerettem, ahogy halkan, de határozottan beszéltél, ahogy karakteresen véleményt formáltál, és ahogy közben mindig valami angyali mosoly jelent meg az arcodon. Kevesen mondhatják magukról, hogy: „Én vagyok a Vasas”. Faragó Tamástól ezt elfogadtuk, mi több, lelkesen tapsoltunk hozzá, de ha Te nyilatkoztad volna ezt, senki sem mondja, hogy túlzol.

Kálmán, Te voltál a Vasas.

Erről is beszélgetnék Veled, az elmúlt hatvan esztendőről, amely mintha csak aludtunk volna néhányat hánykolódva, a párnába izzadva, és mintha csak úgy tűnt volna minden, hogy szeretünk, nevetünk, szenvedünk, és hopp, már el is telt ez a hatvan esztendő. Ha most beszélgetnénk a lelátón, mondjuk a Rólad elnevezett szektorban ücsörögve, azt kérdezném Tőled, mire emlékszel 1960-ból. Mert az volt az első olyan esztendő, amikor nagyot, egy szép karamell ízű vaskos szeletet kanyarítottál magadnak az élet tortájából. UEFA-torna Bécsben, a keretben négy Vasasos: Mészöly Kálmán, Farkas Jancsi, Kékesi Mihály és Te, no meg az a Menczel Iván, aki évek múltán a Fáy utcába igazolt, és 1968-ban Mexikóban már Vasas-labdarúgóként olimpiai aranyérmet nyert. Az a bécsi ifi-torna csodálatosan sikerült: kettő–nullás győzelem az NDK, egy-egyes döntetlen az NSZK, három–nullás diadal a török ellen, majd a portugálok elleni nagy csata, amit Farkas Jancsi két góljával nyertünk meg kettő–egyre, hosszabbítás után. És a döntő, a románok elleni finálé ugyancsak kettő–egyes magyar sikerrel!

Mesélhetnél erről Kálmán, mint ahogy a bajnoki rajtra készülő Vasasról is. Illovszky Rudolf alig múlt harmincnyolc éves, valóságos csikócsapatot küldött pályára abban a szezonban. Te, Kálmán Kékesivel együtt tizennyolc, Mészöly Kálmán tizenkilenc, a kapus Szentmihályi Antal huszonegy, Farkas Jancsi tizennyolc, Mathesz Imre huszonkettő, Bakos Sándor huszonegy esztendős volt mindössze.

Mit nem adna egy ilyen keretért most Nagy Miklós!

S elolvadna a gyönyörűségtől a kis Bene, ha ilyen klasszisok, ifjú titánok dolgoznának a keze alatt.

Milyen volt az a hatvanas esztendő Kálmán? Emlékezned kell rá, hogy abban az évben gördült le az NDK-ban arról a csodálatos gyártósorról az első P50-es kombi Trabant, az a szuperjárgány, tizennyolc lóerővel, kilencven kilométeres elementáris, feltartóztathatatlan sebességgel – mindössze negyvennégyezer forintért. Az autóipar remekére nyolc évet kellett várni!

Akkor még Angyalföldön a Tátra és Csanádi utca sarkán tejcsarnok állt. Emlékszel erre Kálmán? Ahogy hozták teherautóval a rekeszbe sorakoztatott tejesüvegeket, és persze volt ott tejföl is, meg joghurt. És abban az évben, Rómában megnyitották a XVII. nyári olimpiát – ez volt az első olyan esemény, amelyet a Magyar Televízió élőben közvetített! Csodálatos közösségépítő program volt az: a városokban, nagyobb településeken, ahol a szerencsések rendelkeztek efféle modern készülékkel, összegyűlt a család, a rokonság, a szomszédok és tizenöten, húszan bámulták a tévét, ujjongtak, hogy Magyarország hat aranyérmet nyert az örök városban! Az emberek akkor Otthon nevű kávét ittak, a jó ízlésre pedig tökéletesen jellemző, hogy mindezt piros és kék papírba csomagolták. A Corvin Áruházban 280 forintért lehetett kisestélyi ruhát venni, a lakbér pedig 130 forint volt. A kenyér és a tej három forint.

Tudom, hogy akkor lehettél a legboldogabb Kálmán, tizennyolc esztendősen, a Vasas felnőtt csapatában, klasszisok mellett futballozva. S ha épp nem volt meccs, a Margitsziget és a Szent István park között közlekedő, a hét törpéről elnevezett hajó valamelyikével kirándultál és meg sem álltál a Casinóig, ahol hangos tánczene szólt, és Németh Lehel, a kor „popsztárja” azt énekelte: „Járom az utam, a macskaköves utam…”

Vajon mit gondoltál akkor az életről Kálmán?

Érdekelt-e egyáltalán, hogy egy bizonyos Nyikita Szergejevics Hruscsov az ENSZ közgyűlésén egyszer csak leveszi a cipőjét és azzal veri az emelvényt, de úgy ám, hogy a világ is kifordult a sarkából. Gyanítom nem is tudtál erről. Tizennyolc esztendősen az ember fia tele van világmegváltó gondolatokkal, különösen akkor, ha a Jóisten tehetséggel ajándékozta meg. Pedig akkor Te már túl voltál egy komoly traumán, és akár bajnoki címmel is büszkélkedhettél volna, ha nincs az a meccs, egy esztendővel korábban 1959. június 14-én, amelyet zuhogó esőben a Fáy utcai stadion tízezres, bőrig ázó és ünnepre vágyó közönsége előtt rendeztek. A szezon utolsóelőtti fordulója volt az, a tabellán harmincegy ponttal állt az első helyen a Csepel és harmincegy ponttal követte a vasgyáriakat a Vasas. A Népstadion programjában kettős meccs szerepelt akkor és bármennyire is hihetetlen, az előmeccset a Fradi meg az Újpest játszotta volna, hogy aztán jöjjön a fő attrakció, az aranyérem sorsáról döntő Vasas–Csepel rangadó. Csakhogy az angyalföldi klubvezetés úgy döntött, hogy ezt a sorsdöntő kilencven percet inkább a Fáy utcában rendezné meg, arra hivatkozva, hogy illik egy időben rendezni a záró akkord összecsapásait. Jött az engedély az MLSZ-től, és jött a meccs, az esőáztatta összecsapás, amelyen a Csepel a nagyképű, elbizakodott Vasas ellen három–nullra nyert, elhódítva ezzel a bajnoki címet.

Vajon sírtál-e akkor Kálmán?

De az élet busásan kárpótolt ezért… Bajnoki cím az imént felsorolt fiatal csapattal mindjárt kezdésnek, aztán még további három elsőség – a hatvanas évek a magyar futball és a Vasas virágkora volt. Felejthetetlen mérkőzések, teltházas bajnoki találkozók a fővárosban, vidéken, a Népstadionban.

Beszélgetnünk kellene Kálmán.

És én is mesélnék Neked gyermekkorom mámoros pillanatairól, amelyet a Vasasnak és persze Neked is köszönhetek, mert vézna, elálló fülű gyerekként is kergettem a lányokat, aztán vagy szóba álltak velem, vagy nem. De a csapat, a mi közös csapatunk, Veled a pályán, velem a lelátón kárpótolt az elbukott szerelmi csatározásokért.

Amikor 1971. június 13-án a Fáy utcában – hatezer néző előtt – kikaptunk három–nullra az MTK-tól, sok minden megváltozott. Nem voltam kint a meccsen, rádión hallgattam a körkapcsolást, és ha az emlékezetem nem csal, hangosan zokogtam. A rozzant rekamiét püföltem, mert nem értettem, hogyan tudunk mi otthon, ekkora zakót kapni. Pedig az összeállítás egészen parádés volt: Tamás – Fábián, Mészöly, Lakinger, Ihász – Nell (Radics), Menczel (Szőke), Vidáts – Török, Puskás, Farkas, a kispadon pedig Machos Ferenc. És a Sport akkor azt írta: „Az MTK a forduló legnagyobb meglepetését szolgáltatta azzal, hogy biztos, nagyarányú győzelmet aratott a Fáy utcában. A kék-fehérek alaposan megszervezték védelmüket, a közepes színvonalú és iramú mérkőzésen ilyen arányban is megérdemelten győzött a vendégcsapat…”

Akkor telt be a pohár, akkor döntöttek úgy, hogy nem kérnek Mészölyből és Farkasból.

Éjszakai kimaradások, bulik, a Pipacs bár, húzd rá cigány, és csinos, feszes combú táncos lányok jelentették a témát a Vasas két világklasszisával kapcsolatban. Súlyos döntést hozott a klubvezetés: Mészöly huszonkilenc, Farkas harminc esztendősen hagyta abba a futballt. Parancsszóra.

Jött az 1972/1973-as szezon első fordulója: újra Baróti Lajossal a Vasas kispadján, megfiatalított csapattal, két régi motorossal – Puskás Lajossal és Veled, Kálmán – no meg az Újpest-veréssel. Váradi Béluska parádés játékával, védhetetlen szabadrúgásgóljával nyertünk három–nullra egy langyos vasárnap délutánon. És én ugráltam, sikoltoztam. Majd egy esztendő múltán ugyanezt tettem, amikor életem egyik legnagyobb futballélményét élhettem át a Népstadionban, mindössze tízezer néző előtt, amikor az MNK döntőjében négy–háromra nyertünk a Honvéd ellen, hogy aztán azt kiabáljuk, üvöltsük bele a budapesti éjszakába: „Kupagyőztes, kupagyőztes, kupagyőztes!..”

És Te, Kálmán felemelted a kupát, és én sírtam a gyönyörűségtől, a boldogságtól.

Emlékszem egy fotóra, amit legalább kétszázharmincnyolc alkalommal néztem meg, a képen ott állsz befáslizott térddel, kezedben egy labdával, melletted a bohém, imádnivaló testvéred, a táncdalénekesként népszerűvé vált Gáborral, aki meg az MNK serleget tartja, büszkén mosolyogva. És „múltak a gyermekévek”, ahogy a fiatalon, megdöbbentően fiatalon elhunyt tesó énekelte, és én azt gondoltam, hogy Kálmán, Te kihagyhatatlan, kirobbanthatatlan leszel a Vasasból!

Baróti Lajos aztán másként döntött.

Érdekes az élet… Baróti a közelmúltban elhunyt zseniális Göröcs János, a világklasszis Titi életében is fontos, s ne tagadjuk, negatív szerepet játszott, és ugyanezt elmondhatná, ha még élne az utánozhatatlan Varga Zoli is – no meg Te, Kálmán. Baróti ült a Vasas kispadján, és a Szolnokról igazolt balhátvédet, Kántor Mihályt favorizálta. Jó játékos volt, szerettem a sallangmentes, kemény, erőszakos, s a támadásokat is segítő futballját. De Te, Kálmán még játszhattál volna… A legenda szerint Baróti visszahívott a fakóból, és az angol Sunderland elleni KEK-mérkőzés visszavágójára (az elsőn a Népstadionban kettő–nullra kaptunk ki, borzalmas élmény, zuhogó eső, egy Halom nevű angollal…) és a mester azt akarta, hogy csatlakozz a kerethez, mert szükség van rád. És akkor Te azt mondtad Barótinak: „Jövök Lajos bá, ha játszom.” Aztán a csapat busza gurult a repülőtér felé az edzőtáborból, ezt a kérdést pedig Te újra feltetted az Árpád híd kellős közepén, mire Baróti nem adott egyértelmű választ. S Te, Kálmán leszálltál a csapatbuszról az Árpád híd pesti oldalán – és elköszöntél a Vasastól…

Nem jól van ez így. Március 6-án lennél hetvenkilenc esztendős, már több mint egy éve gyászolunk, és hiányzik az az angyali mosoly… Hiányzik a visszafogott kritikád, a klubszereteted, az egyéniséged. A sors brutális döntést hozott, amikor néhány hónappal az új stadion avatója előtt a mennyországba rendelt.

Beszélgetnünk kellene Kálmán, de ha hiszed, ha nem, én sokat és sokszor beszélek hozzád, mert nekem otthon van bekeretezve az 1974. február 28-án csütörtökön délután négy órakor lejátszott Vasas öregfiúk-mérkőzés plakátja. Nézem a fotókat, a tiédet, Mészölyét meg Farkas Jancsiét, és mondom a magamét…

Beszélnünk kellene Kálmán az elmúlt hatvan évről.

A Vasas fénykoráról – a Vasas mélyrepüléséről.

S nekem, nekünk elég lenne, ha azt mondanád, a kis Hidiből nagy futballista lehet.

És bólogatnánk, aztán mennénk tovább a macskaköves úton…

Veled, az emlékeddel együtt Kálmán.

2020.03.06. 12:46

Vissza