VKLA A mez balladája - Sinkovics Gábor legfrissebb írása

Emlékszem arra a mezre...

Szinte most is érzem az érdes tapintását, látom magam előtt azt a vastag, kinyúlt, agyonmosott, fakó piros pamutanyagot, rajta nagy, kék betűkkel a Vasas Sportiskola feliratot. S persze látom a címert is ott a szívünk tájékánál, a címert, amit mindennél jobban szerettünk akkoriban. Szerettük a dresszt, de még hogy szerettük. Büszkén húztuk magunkra és futottunk ki benne hétről-hétre a Fáy utcai vörös salakra, néhány tucat néző előtt, akár a Fradi, akár az Április 4 Gépgyár volt az ellenfél. S mi, a Vasas ifi csapatának játékosai felsorakoztunk a kezdés előtt és teli torokból azt üvöltöttük, mintegy üdvözölve a közönséget, hogy: „Vasaaaaaas!!!” Közben néhány pillanatra becsuktuk a szemünket, és akkor, ott nem is a salakos edzőpályán topogtunk, hanem a Népstadionban, zsúfolt teltház előtt, láttuk, hallottuk, ahogy a felső karéjban az angyalföldi tábor rázendít, hogy minket biztasson.

Rang volt akkoriban a Vasasban futballozni. A felnőtt csapat felejthetetlen rangadókat játszott a Ferencvárossal, az Újpesttel, a Honvéddal és évről-évre úgy vágott neki a szezonnak, hogy 1966, a veretlenül megnyert bajnoki cím után újra aranyéremmel ajándékozza meg szurkolóit. Erre egészen 1977-ig kellett várni, de közben is száz és száz gyerek jelentkezett a klub által meghirdetett toborzókra, abban a reményben, hogy ezt az agyonmosott, fakó piros mezt magára húzhassa.

Ha akkor rangot jelentett Vasas-ifistának lenni, akkor mit mondjunk most! Különösen most! Mert ez a januári nap különleges ajándékkal lepte meg a Vasas-családot. Nyilvánosságra hozták, mely akadémiákat támogat immár kiemelten az állam, és mely klubok mondhatják el magukról büszkén, hogy ők a legszínvonalasabbak, a legmagasabban képzettek, a legvonzóbbak, a leginkább elismertek – ők az elit, a krém, a követendő példa. Tíz akadémia vívta ki magának ezt a rangot, köztük a miénk. A Vasas Kubala Akadémia immár hivatalosan is az ország egyik legjobb utánpótlás-nevelő műhelye. Ízlelgetjük mindezt, barátkozunk a gondolattal, és mondogatjuk magunkban, hogy itt a helyünk, de az elmúlt évek, évtizedek történései után ezt nem könnyű feldolgozni. Honnan, hová jutott a Vasas utánpótlás-nevelése? Mi, akik rajongásig szeretjük ezt a klubot és szurkolóként végigkövettük az elmúlt évtizedek történéseit, most legszívesebben pezsgőt bontanánk. Legyintettek ránk, leírtak bennünket, sajnáltak, vagy épp kiröhögtek.

A salakos edzőpályákon egyre kevesebb tehetség tűnt fel, vagy akikre azt mondták, hogy lám különleges cselező-képességgel rendelkeznek, remekül látnak a pályán, sokra vihetik, talán még válogatottak is lesznek – egyszerűen eltűntek a süllyesztőben. A zaklatott civil élet beszippantotta őket. A zűrzavaros pénzkereseti lehetőségek, az ilyen-olyan ügyeskedések, a „tutiba nyúlás” vonzóbbnak tűntek, mint mindennap tréningezni, lógó nyelvvel futni, Cooper-tesztet teljesíteni, a szombati diszkóról, a csajok hülyítéséről lemondani. Kész csoda, hogy így is olyan futballistákat láthattunk a Vasas felnőtt csapatában, akik itt nevelkedtek, ragaszkodtak a klubhoz, Galaschek Péter, Geress Zoltán, Juhár Tamás, Sáfár Szabolcs, Pál Zoltán, csak néhány név a salak-generációból.

Nekik a mez, a megfakult piros mez több, sokkal több volt, mint valamiféle sportfelszerelés.

Aztán jöttek a kudarcokkal teli, zűrzavarokkal tarkított anyagi gondoktól sújtott esztendők, megszűnéssel, kilátástalansággal, jövőkép-nélküliséggel. A gyerekek, a közelben lakó ifjak inkább mentek a BVSC-be, az Újpestbe, s talán még a Láng Vasasba is, mint ide, a Fáy utcába.

A Vasas meghalt.

Ezt éltük át akkoriban, s nem hittünk benne, hogy egyszer minden megváltozhat és jóra fordul. Aztán két éve mintha ránk kacsintott volna a teremtő, mondván: „eleget szenvedtetek, eleget nélkülöztetek, legyen végre egy kis örömötök” …és a felnőtt csapat bronzérmet nyert az NB I-ben, kupadöntőt játszott a Ferencvárossal, amelyet aztán kiegyenlített játék után, izgalmas csata végén tizenegyes-rúgásokkal bukott el. Akkor azt gondoltuk, most az út elején vagyunk, innentől kezdve csak felfelé, fel, a csúcsok irányába indulhatunk.

Jókorát tévedtünk.

A felnőtt csapat a következő szezonban megdöbbentő módon kiesett, szinte ugyanazzal a játékoskerettel, amellyel harmadik lett, miközben az Akadémiáról is fájdalmas, rémisztő hírek láttak napvilágot. A pletykák arról szóltak, hogy a legjobbak, a legügyesebbek leveszik a Vasas-mezt, aztán elindulnak Siófok-felé, vagy az Óperenciás-tengeren túlra, és itt kő kövön nem marad.

Miközben sok-sok kőből épült az új stadion.

A pokolból soha nem fogunk kimászni – ezt gondoltuk akkor, ki tudja hányadszor, újra átélve a reménytelenséget, a Vasas-lét elátkozottságát.

Aztán történt valami, és a dolgok egyszer csak megváltoztak. Újra megváltoztak. Ám ezúttal jó irányba. Amikor Nagy Miklós a semmiből, a paraván mögül előlépett, vállalkozó, szerény, rövid bemutatkozó beszédében csak annyit ígért: „lesz jövő…” Akkor mi ebbe a rövid mondatba belekapaszkodtunk és hittünk neki. Hittünk neki, mert mást úgysem tehettünk. A Vasas-drukker kiszolgáltatott. Úgy örül egy icurka-picurka jó szónak, biztató mosolynak, mintha legalábbis bajnoki címet nyerne.

A mez immár nem fakó. Nagyon is élénk és jól áll a srácokon. Úgy is írhatnám: trendi. És mi, öregedő félben lévő Vasas-drukkerek is trendik vagyunk, hiszen olykor látjuk a kubalás srácokat önfeledten futballozni az egyetlen szabályos méretű műfüves pályájukon. Ebben a világban valóban egyedülálló a Vasas, bár ne így lenne… és lessük, ahogy a Komódi-tanítványok teszik-veszik a lasztit szemet gyönyörködtetően, ahogy Nagy Gabi növendékei látványosan passzolnak, és ahogy a többiek is beleadnak apait-anyait. S ilyenkor arra gondolunk, hogy ezek a kislegények ugyanúgy rajongásig szeretik azt a mezt, mint mi, annak idején.

Ez a szerda sok mindent megváltoztatott bennünk.

Mert érheti-e nagyobb öröm az embert, lehet-e ilyenkor a Maldív-szigeteken búvárkodni, miközben egy falatnyi bikinit viselő szentpétervári gyevocska oroszul rapelve vár ránk a nyugágyban, vagy egy kisnyugdíjas a két-háromezer forintos nyugdíjemelést megünnepelvén csirke farhátat vásárol a közértben, esetleg a kamasz gyerekünk végre elolvassa Szerb Antal Utas és holdvilág című remekművét.

Az élet olykor megsimogatja az embert. Minket most ez a mai hír varázsolt el, töltött fel energiával, és hitette el velünk, hogy a Vasas-mez viselése igenis rang. S közben a felnőtt csapat keretében egyre több fiatal kap lehetőséget a bizonyításra: kubalások, Győrből, Debrecenből szerződtetett korosztályos válogatottak, magyar gyerekek (MAGYAR GYEREKEK!) mutathatják meg, mire képesek! Bene Ferenc, az új edző bátran nyúlhat majd hozzájuk.

A Vasas Kubala Akadémia az ország egyik legjobb nevelőbázisa. Ezt nem lehet elégszer kihangsúlyozni. Ám ezért a mondatért, ezért a döntésért az elmúlt másfél évben rengeteget kellett dolgozni. Erőt, energiát, pénzt emésztett fel mindaz a munka, amelynek végén a döntéshozók kitüntettek és kiemeltek bennünket.

Látom a mezt, agyonmosott, fakó, piros pamut trikót. Itt van előttem. …és látom magam, magunkat, ahogy lelkesen rohamozzuk az Április 4 Gépgyár kapuját. Látom azt is, hogy a kubalás gyerekek magukra húzzák ezt az új, modern, minden igényt kielégítő szerelést – és talán van közöttük nem kevés, aki megsimogatja ezt a címert. A címert, amely immár márka, brand és maga a minőség.

A jövő a miénk – a jövő a tiétek, kubalás fiúk.
Legyetek büszkék rá, hogy idetartoztok!

2020.01.14. 17:05

Vissza