VKLA Boldog születésnapot kívánunk Kékesi Mihálynak!

fotó: vasassc.hu

 

Az 50-es és 60-as években négyszer volt a Vasas bajnokcsapatának tagja a kiváló csatár, a ma 75 éves Kékesi Mihály. Az ifjúsági válogatottal 1960-ban Európa legjobbjai lettek. Bár korán felfigyeltek rá, 17 évesen már az NB1-ben játszott, a szövetségi kapitányok a sors furcsa fintoraként felnőttként egyszer sem szavaztak neki bizalmat. Ezzel együtt nem panaszkodik, mint mondja, olyan társakkal, mint akik neki jutottak, öröm volt pályára lépni, és gólpasszt adni legalább akkora öröm, mint maga a gólrúgás.

Több mint másfél évtizedet töltött a Vasasban, de mikor dőlt el, hogy egyáltalán futballista lesz?

 

Egészen kicsi voltam, amikor megkedveltem ezt a játékot. Tizenkét évesen kerültem a Vasasba, ahol az idősebb barátaim játszottak, ők hívtak. A pálya a Népligetben volt, én pedig a Gyáli úton laktam, ahonnan gyalog jártunk az edzésre. Bemelegítésnek is jó volt, át kellett futni egy nagy réten, aztán be a Népligetbe. A végén már egészen jól kitaposott utunk volt, mert minden edzés alkalmával megfutottuk ezt a távot. Nagyon jó volt, jó rá visszagondolni, csak nagyon hamar eltelt az idő…

 

Hamar kiemelkedett, korosztályos válogatott lett, háromszor is részt vett az akkoriban UEFA-tornának hívott ifjúsági Európa bajnokságon, amelyet 1960-ban meg is nyertek.

 

Nagyon jó érzés volt, hogy beválogattak. Azt is jelentette, hogy tudtunk utazni, mehettünk külföldre. A játékos pályafutásom igazából ott, az ifi válogatottnál kezdődött. 1956 után a fiatal futballisták közül nagyon sokan mentek nyugatra, de az itthon maradtakból is gyorsan összeállt egy jó csapat. 1959-ben, Bulgáriában bronzérmesek lettünk, aztán 1960-ban Ausztriában megnyertük az EB-t, amit nyugodtan lehet így nevezni, mert ott voltak a nagy futballnemzetek csapatai. Az NDK-n, az NSZK-n, a törökökön és Portugálián túljutva kerültünk be a döntőbe, ahol a románoknak én rúgtam az első gólt. A vége 2:1 lett ide, a hajrában mindkét csapat tizenegyest hibázott.

 

Elég tűrhető kis csapatunk volt…

 

Csodálatos társaim voltak. A mai napig fel tudom sorolni az összeállítást: Száger – Menczel, Mészöly, Káposzta – Galambos, Ihász – Faliszek, Kékesi, Kürtösi, Farkas, Krajcsi. Van köztük néhány későbbi sokszoros felnőtt válogatott, de akkor már mind NB1-es játékosok voltak. Nagyon erős, jó csapat volt, jó barátok is voltunk. A pályán és a pályán kívül is szerettük egymást, hajtottunk a csapatért, a győzelemért.

 

Mennyire fontos a csapaton belüli barátság? Manapság évről évre nagy a fluktuáció, a játékosok nem is feltétlenül beszélik egymás nyelvét. Lehet így jól futballozni?

 

Nem, szerintem nem. Elengedhetetlen, hogy a játékosok barátok legyenek és ez a pályán meg is mutatkozik. A legjobb példákat manapság a Barcelonánál lehet látni, ahogy Messi, Neymar, Suarez meg Iniesta kiszolgálja egymást, ahogy örül a másik góljának. Az ember a barátjának hamarabb, önzetlenebbül passzol, ismerik egymás gondolatát. Nálunk is így volt, főleg azokkal, akik egy klubban játszottak. Az ifi válogatottban négyen is voltunk a Vasasból, de a többieket, a vidékieket is jól ismertük, velük is barátságban voltuk. Mindenki minden meccsen azt szerette volna, hogy győzzünk. Ma is ezt gondolom, hogy minden meccsre úgy kell kimenni a pályára, hogy győzni kell, függetlenül attól, ki az ellenfél, ki hol áll a tabellán, kit mondanak esélyesnek.

 

Kikkel volt a legjobb a viszonya?

 

Nehéz bárkit is kiemelni, de talán azokkal, akikkel az ifi válogatottban is együtt játszottunk. Velük korban is összetartoztunk. De az idősebbekkel is nagyon jó volt a kapcsolatom, szeretettel fogadtak, segítettek. Sok mindent tanultam tőlük, figyeltem a mozgásukat, arra koncentráltam, mit lehet tőlük ellesni az edzéseken. Jó volt tudni, hogy ha beindulok, biztosan megkapom a labdát, és amikor fordítva van, nekem is úgy kell adnom, hogy folyamatos legyen a játék, élvezni tudjuk egymás társaságát a pályán. Ha Machos fölnézett, mi Farkas Jancsival már indultunk is, választhatott, melyikünknek adja a labdát, amely mindig pontosan érkezett. Nem kellett szólnia, hogy induljunk, tudtuk, mi a dolgunk.

 

A Vasasnak akkoriban már elég erős kerete volt, óriási csatáregyéniségekkel. Hogyan tudta magát 17 évesen beverekedni az első csapatba?

 

Valóban, 17 évesen kerültem be az első csapatba, 1958-ban az első bajnoki mérkőzésemen mindjárt gólt is rúgtam, Miskolcon 3:0-ra győztünk az MVSC ellen. Elmondanám ezt a csapatot is: Kamarás – Kárpáti, Bundzsák, Sárosi – Mathesz, Berendi – Kékesi, Csordás, Szilágyi I., Ihász, Lenkei. Ilyen futballisták között tényleg élmény volt játszani. Az edzőnk Illovszky Rudi bácsi volt, ő rakott be egy olyan együttesbe, ahol szinte kivétel nélkül mindenki válogatott volt.

 

Mindegy volt, hogy jobbszélsőnek állították be vagy középre?

 

A csatársorban a balszél kivételével mindenhol játszhattam volna, meg hát játszottam is. Nem jöttem zavarba, ha elől bárhová beraktak. Később középpályás is voltam, ott is nagyon jól éreztem magam.

 

Mi volt az erőssége, miért szavaztak önnek bizalmat az edzők?

 

Nem én mondom magamról, az edzők és a szakemberek akkori véleménye volt, hogy technikailag képzett voltam, a gyorsaságom a futballisták között átlagon felüli volt. Azon kívül láttam a pályán, amit nem nagyon lehet tanítani. Volt egy olyan adottságom, hogy tudtam, kinek kell adni a labdát és mikor. Ezek elengedhetetlen dolgok ahhoz, hogy valaki ilyen szintre felkerüljön és ilyen játékosok között is meg tudja állni a helyét.

 

A statisztikák szerint 126 bajnokin 26 gólt szerzett a Vasasban, de feltételezem, hogy ennél sokkal több gólpassza volt. Azt ugyanúgy lehet élvezni, mint a gólrúgást?

 

Igen, az nagyon jó érzés. Ugyanolyan jó, mintha én rúgtam volna a gólt, sőt, talán még jobb. Megint csak Messit, Neymart és Suarezt idézem, akik úgy tudnak örülni, ha jó labdát adnak a társuknak, hogy látszik rajtuk, mennyire élvezik a közös játékot. Csodálatos érzés, ha én adhatok olyan labdát, amelyikből gól lesz. Aztán persze az is, ha én rúghatom be, az is nagyon jó dolog, de ez fontos.

 

Nem kérdés, hogy Puskásék után is kivételes nemzedék jött, benne olyan csatárokkal, mint Machos, Tichy, Albert vagy Farkas Jancsi. Nem érzi úgy, hogy ha egy kicsit is több szerencséje van, a felnőtt válogatottban is szóhoz juthatott volna?

 

Hát igen, egy gyengébb korszakban biztosan több lehetőségem lehetett volna. Az én nemzedékemben nagyon sok jó játékos volt, és a válogatottban nem kaptam lehetőséget.

 

Volt akkor olyan érzése, hogy befért volna?

 

Igen, volt. Biztos vagyok benne, hogy ha megkapom a lehetőséget a válogatottban, éltem volna vele.

 

Akkoriban Rudi bácsi és Baróti Lajos révén a Vasashoz kötődő szövetségi kapitányok voltak, sosem beszéltek arról, miért nem válogatták be?

 

Ez olyan dolog, hogy az edző dönti el, ki játsszon a csapatban. A játékosok között persze voltak beszélgetések, akadtak, akik szerették volna, ha velem játszhatnak a válogatottban is. Persze én szerettem volna a legjobban. De csak úgy lehet bizonyítani, ha az ember lehetőséget kap. A Vasasban is az volt a helyzet, hogy elég sokszor pályára léphettem, de talán még ott is többször játszhattam volna, ha bizalmat kapok.

 

Felnőtt pályafutása során tíz évig volt Vasas játékos.

 

Igen, 1958-tól 1968-ig voltam az első csapat tagja. Négyszer nyertünk bajnokságot, az örökös bajnoki címet is megkaptam a klubtól, aminek nagyon örültem.

 

A fiatalabbak kedvéért, akik most azt látják, hogy egy-egy mérkőzésen csak ezer néző van, mondja el, mit jelentett akkor a labdarúgásban magyar bajnoknak lenni!

 

Akkoriban egészen más volt. Nagyon nagy jelentősége volt egy bajnoki győzelemnek, a legnagyobb dicsőség. Ezért harcoltunk, küzdöttünk. Mindenkinek ez az álma, legalábbis nekünk ez volt. Szerettünk örömöt okozni a mérkőzésekre kijáró embereknek, meg persze saját magunknak is. Akkoriban nem volt annyi szórakozás, mint most, a stadionok tele voltak. 1958-ban a hazai nézőátlagunk a Népstadionnak köszönhetően 30 ezer volt! Jó volna, ha a maiak is beleszagolhatnának, milyen az 80 ezer néző előtt játszani! Ezt minden labdarúgónak át kellene éreznie legalább egyszer az életben! És akkor még nem is beszéltünk a dél-amerikai túrákról, arról, hogy a Hexagonál tornán a chilei Colo-Colo elleni 9:3-as santiagói mérkőzésen is rúgtam gólt.

 

Akkoriban persze minden fiúgyerek focizott, a merítés is nagyobb volt, mint manapság.

 

Ez is igaz, de amit mindenképpen el kell mondanom az az, hogy akkoriban mindenki nagyon akart. Akart jól játszani, kiemelkedni, nagy csapatba kerülni. Ennek az ember minden mást alárendelt, és úgy játszott, hogy észre kellett venni a tehetségét. A futball egyik fontos momentuma az akarati tényező, a küzdeni tudás. Akiben ez megvan, ma is érvényesül. Persze kell a kondíció, a gyorsaság, sok minden, de a lényeg a játék, méghozzá a komolyan vett játék.

 

A bajnoki címek közül melyik a legkedvesebb?

 

Nekem mindegyik. Mind a négy nagy élmény volt, igazi csúcspont. Az egész pályafutásomból pedig az 1960-as ifi Eb-cím a legszebb emlék.

 

Egy évtized után az MTK-ba igazolt, ahol szintén jó társak közé került, kupát is nyertek. Miért ment el?

 

Még jó erőben éreztem magam, nem voltam öreg, de az utolsó évben már alig játszottam a Vasas első csapatában. Mindenképpen játszani akartam, egy megoldás maradt, elmenni oda, ahol pályára léphetek. Így kerültem az MTK-hoz, ahol jól éreztem magam. Hidegkúti Nándor volt az edző, Sándor Csikar a szakosztályvezető és Bukovi Marci bácsi volt a szaktanácsadó. Úgyhogy nem akármilyen szakemberek szavaztak bizalmat, és nem akármilyen játékostársak közé kerültem. Utána még játszottam a Vasas Izzóban, de az MTK volt az NB1-es pályafutásom végállomása.

 

Visszavonulása után teljesen elszakadt a futballtól?

 

Igen, nehéz is volt abbahagyni. A magas szinten űzött sportolás már csak ilyen, aki megszokta, a végén nehezen vált. Ilyenkor minden kiesik az ember életéből, ami addig a focihoz tartozott: a mozgás, a társak, az edzés, a hétvégi fordulók ritmusa, a közönség. Ezek nagyon tudnak hiányozni.

 

Mivel kereste a kenyerét utána?

 

A szakmám esztergályos volt, de nem ezzel foglalkoztam. Többféle állásom is volt, a legtovább anyagbeszerzőként dolgoztam. Szerettem benne, hogy folyton úton voltam, sokfelé kellett mennem, jó átmenet volt, már csak a mozgás szempontjából is. Az irodai munka nem lett volna nekem való. Szerencsére a családi háttér mindenen átsegített, a feleségem mindig, minden segítséget megadott, sportolóként és utána is. Van egy nagyon jó fiam, akit nagyon szeretek, két unokám. A kiegyensúlyozott családi élet volt a legnagyobb segítség a játék befejezése után. Éreztem, hogy együtt vagyunk, hogy velem vannak.

 

Nyugdíjasként hogyan telének napjai?

 

Az unokáimnak pár éve vettem egy íjat, és azóta én is rákaptam. El se hittem volna, milyen jó sportág!

 

Egyik unokája, Alex ifistaként komoly labdarúgó ígéret volt.

 

Igen, benne és a testvérében, Andrásban is láttam lehetőséget. Sajnálom, hogy Alex pályafutása nem az NB1-ben folytatódott, jó mozgású, technikás és jól fejelő középhátvéd. Még fiatal, talán még sikerül neki bizalmat kapni. Sokkal tehetségesebb annál, hogy alsóbb osztályban maradjon.

 

Nem lobbizott az érdekében az ismerős edzőknél?

 

Nem, szándékosan nem. Korábban a Vasasba se úgy került, hogy no, a nagypapa itt játékos volt. Az egyik barátjának édesapja járt közben, hogy idekerüljön. Persze nagyon örültem volna, ha itt tud maradni.

 

Kijár még a Fáy utcába?

 

Nem messze lakunk, a Váci úton, de kevés mérkőzést láttam, azt is inkább csak a tévében. Szombatonként néha még rám tör a nosztalgia, hogy ki kéne menni. Azért valami kezd kibontakozni, látok előrelépést. A srácokban van tehetség, képesek a jobb eredményekre.

 

Nem fogja bánni, ha megjelennek a buldózerek, eltakarítják a régi pályát és elkezdik építeni az új Illovszky stadiont?

 

Az emlékek kedvesek, de, örömmel tölt el az a remény és tudat, hogy ennél szebb stadionunk lesz, és még látni fogom.

 

forrás: vasassc.hu