VFC Dani – Vasas Forever

Vajon mikor és hol csináltattad azt a pulóvert? Láttam rajtad, és lenyűgözött az egyedisége, mert ilyen ruhadarabja rajtad kívül senkinek sincs. Afféle játszó pulcsi, rajta a felirat: Vasas Forever. Vajon azelőtt készült, hogy te...

Látod, még mindig ilyen óvatosan fogalmaznék.

A betegségedről.

A folyamatos harcodról.

A szenvedésedről és a kitartásodról.

A mindenáron való élni akarásodról, miközben... A halálhoz való jogodért harcoltál. Valamiféle hőssé avattak, példaképpé, pedig te csak egyet szerettél volna: eldönteni, hogy így van-e értelme ennek az életfolyamnak. Nekem megadatott, hogy beszélgethettem veled. Már nehezen formáltad a szavakat, olyan volt, mintha legalább öt túrógombóc lenne a torkodban. De amikor azt mondtad, szinte kipréselve magadból, hogy: „Hajrá Vasas!” – azt pontosan értettem. Hülyén hangzik, s te most biztos kinevetnél, de én miattad lettem újra büszke, igazán büszke arra, hogy Vasas-drukker vagyok. Hogy ez a sokat és immár folyamatosan szenvedő csapat az enyém is.

Mélyen, szenvedélyesen, már-már őrölt módon.

Mert ez a szurkolás nevű valami, ami gyerekkorunk óta bennünk dolgozik, néha bizony szürreális. S aki nem ismeri ezt az érzést, akiből hiányzik a CSAPAT iránti rajongás, nem is értheti. Csodálattal olvasom szurkolótársaim beszámolóit az NB III-as csapatunk meccseiről. Elutaznak a világ végére is, zuhogó esőben, hallgatva a helyi „értelmiség” gyűlölködő mondatait, s közben biztatják a mi gyerekeinket.

Te is Vasas voltál ízig-vérig, Dani!

Jóban-rosszban kitartó.

S én, panaszkodó, pesszimista, s a dicső múltat visszasíró, elkedvetlenedett drukker – belőled merítettem erőt. Hogy te akkor is ott voltál a lelátón, amikor a halállal, vagy inkább a halálért küzdöttél.

Csodáltalak.

Mert az a valami már lekötözte a kezeidet, már kilopta az erőt a lábaidból, már a mellkasodra ült, már blokkolta a mondatokat, a szavakat, de ott belül nem tudott megváltoztatni. Ott Karsai Dániel maradtál, egykori harcművész, sportos, jóképű, a gyönyörű nők illatától s látványától bódult, egészségesen hedonista fiatalember. Sikeres alkotmányjogász, akit ott kint, a nagyvilágban, a hanyatló nyugaton is elismertek.

Karsai Dániel maradtál – Vasas drukker.

Egy közülünk, aki amíg bírta, felsétált a lelátóra, aztán már kerekesszékbe kényszerülve nézte a csapatunkat. S még arra is volt erőd, hogy te biztass minket! Hogy leírd, világgá kürtöld: boldog vagy, amiért Vasas-drukker lehetsz.

Megkönnyeztem ezt, Dani.

Néztem a fotódat, rajtad az a különleges piros-kék pulóver.

S én is azt gondoltam, büszke vagyok a Vasasra.

Hogy mi ketten egy csapat vagyunk.

Egy csapatba vagyunk szerelmesek.

Nem nyertünk semmit lassan negyven éve. Ezalatt elveszítettünk három kupadöntőt, többször is kiestünk az első osztályból, és most is tucatcsapatként szerepelünk a másodosztályban. Te, Dani mégis hirdetted, hogy különleges élmény ide tartozni. Olykor Vasas-címeres sapkával a fejeden jelentél meg bíróságon, társadalmi eseményeken, mintegy jelezve, hogy te, a gyógyíthatatlan betegség álarca mögött Karsai Dani vagy, átlagember, futballdrukker, életszerető, jövőt tervező valaki.

Hihetetlen erő dolgozott benned.

S hihetetlen élni akarás.

Azt is tudom, hogy a Vasas mellett a Fulham volt a másik klub, amellyel szimpatizáltál. Sokszor voltál a londoni csapat meccsén, és itthonról is figyelted az eredményeiket. Nos, Danikám az angolok egy bizonyos Jimenez góljával 1–0-ra nyertek Nottinghamben, a helyi Forest ellen a hétvégi bajnokin. Így búcsúztak tőled. A te Vasasod hétfőn lép pályára, a Mezőkövesd ellen, és már csak miattad is illene győznie.

Hogy te, útközben a végtelen felé is büszkén viselhesd azt a különleges pulóvert, amelyre az van felírva: Vasas Forever.

2024.09.29. 12:12

Vissza