VFC Lapszemle: Üzenet - Sinkovics Gábor írása

Láttam mosolyogni. Pufók bárányfelhők úsztak az égen, lusta, meleg nyári nap volt, kertmoziba, strandra, balkonon felállított felfújható műanyagmedencébe csábító hőség, ám az emberek, legalábbis több százan, több ezren, a Vasas-pályára indultak ünnepelni. Családok lepték el a sporttelepet, idősek és fiatalok kortyolták a sört, és simogatták meg olykor elérzékenyülve a címert, az imádott címert a trikójukon. S közben lesték, lopva figyelték még kívülről az új stadiont.
Az új otthonukat.
Olyan volt az egész, mint egy majális, s ha valaki azt mondta volna, legyen zsákbafutás, lepényevés, vásároljanak törökmézet, mézeskalács szívet, vagy olyan zsebtükröt, amelynek a másik oldalán a Vasas 1965-ös bajnokcsapata látható, hát boldogan tette volna mindenki. Mámorító, furcsa pillanatok voltak ezek, a régi helyen, mégis új reményekkel. Akkor láttam meg az arcát, azt a jellegzetes, szúrós tekintetű, férfias arcélt, és kiabálni akartam, üvölteni, hogy „Rudi bácsi! Drága Rudi bácsi! Most szóljon a fiúknak, Farkas Jancsinak, Váradi Béluskának, Ihász Kálmánnak, Török Petinek, Mathesz Imrének, Csordás Lajosnak, Machos Ferencnek, Kárpáti Bélának, Fábián Tibinek, s a többieknek, hogy jöjjenek, hiszen kezdődik, hamarosan kezdődik a nyitóünnepség. Kiabálni akartam, de a hangzavarban úgysem hallotta volna. Sokan voltunk, s egyre többen és valamennyien kerestük a helyünket. Úgy éreztük magunkat, mint a már nagybeteg Nemecsek Ernő, akinek a nevét csupa kisbetűvel írta be a naplóba az idióta Gittegylet, és akit egyszer csak Boka közlegényből kapitánnyá nevezett ki. Mi is azt kérdeztük egymástól, magunktól: tényleg a miénk, a mi pályánk, a mi otthonunk, a mi életünk?
Kiabálni, üvölteni akartam magának Rudi bácsi.
De nem jött ki hang a torkomon. Valami gombócszerűség megakadályozta. Kerestem, kerestük a szavakat már ott a lelátón, amikor körülnéztünk, s nehéz volt megszólalni. Azt képzelje el Rudi bácsi, hogy Tóth Bálint, a Pipi elsírta magát. Mint egy zavarban lévő kisgyerek, úgy törölte a könnyeit, és ott volt Berendy Pál kerekesszékben ugyan, de ott volt, és átélte a csodát, akárcsak a nagybeteg, szerettei által támogatott, mégis hol mosolygó, hol könnyeit törölgető Mészöly Kálmán. De eljöttek a játékosai Rudi bácsi, szinte valamennyien, akiket még életben tart a teremtő, és azt képzelje el (de mit beszélek, hiszen úgyis látta…) hogy Tamás Gyula meg Ladinszky Attila még pályára is lépett az Öregfiúk meccsen. Játszottunk a Fradival egy bajnokit a stadionban, nyertünk kettő–nullra, és Ladinszky, aki közönségkedvenc lett Belgiumban, majd Spanyolországban is, miután itthagyta az országot, egyedül tört kapura, és már épp lőni készült, hogy bezúdítsa a harmadikat Géczi István hálójába, de a bíró lefújta a meccset. Hány és hány emlékünk van.
A régi stadionról.
A Népstadionról.
A Vasasról, a szenvedélyről. A SZENVEDÉLYRŐL, amely ideköt, ideláncol bennünket évtizedek óta, annyira irracionális, annyira megmagyarázhatatlan ez az egész, még sem tudunk szabadulni tőle. Azt kiabáltuk egyszer, hogy szervusz Sipi. És Sipőcz a tehetséges balszélső kiintett nekünk, és azt gondoltuk, százszoros válogatott lesz. Kikaptunk a Fraditól azon a meccsen. De a kórus hangja még most is bennem, bennünk van. És a kép, a kitörölhetetlen kép, ahogy Váradi Béluska védhetetlen szabadrúgásgólt zúdít a vetődő Szentmihályi hálójába, amikor 1972 kora őszén a nyitófordulóban egy varázslatos vasárnap délutánon három–nullra vertük a fénykorát élő Újpestet.
Kiabálni akartam Rudi bácsi, hogy nézze, mennyire szeretik a Vasast.
Nézze a fiatalokat a lelátón, akik sok-sok pénzért egészen különleges, világraszóló élőképet alkottak, és akiknek soha, semmilyen sikerélményben nem volt részük, az ő győzelmi mámorukhoz leginkább egy Vida Máté által Dunakömlődről megeresztett, ívelt lövés gondoskodott – a bennmaradás az MTK elleni meccsel.
Kiabálni, üvölteni akartam Rudi bácsi, de nem jött ki hang a torkomon.
Legszívesebben magamhoz öleltem volna a világot, hogy megélhettem ezt a pillanatot, és magamhoz öleltem volna Izsó Nácit, Kovács Kokó Pistát, Gass Pistát, Müller Sanyit, Kántor Misit, Hegedűs Bélát, a világtól évek óta elvonultan élő Zombori Sanyit, akit kihoztak a fiai és azt mondtam volna neki, az a 77-es év, az a bajnoki cím, a Fradi meg a Dózsa négy-egyes legyőzése egy héten belül, varázslatosabb, szerelmetesebb emlék és élmény, mint bármelyik csók a felhevült tinédzserkorban.
Hazajöttünk, Rudi bácsi.
Sokat vártunk rá, talán belekerült egy bajnoki címünkbe, egy kiesésünkbe, de már itthon vagyunk. A mini stadion a miénk, és talán már most a magunkénak érezzük, nem nehéz. A szurkolói üzenetek a falon, Izsó Náci gombfocicsapata, Veres Gyuri sálja, a könyvrészletek, a serlegek, a filléres, ám számunkra felbecsülhetetlen értékű emlékek.
Ezek mi vagyunk.
Mi, a VASAS.
Elsősorban Ön Rudi bácsi, Ön a Vasas, és persze Mészöly Kálmán, Farkas Jancsi, Váradi Béluska, Müller Sanyi, Izsó Náci. a hangos tábor ott a kapu mögött. Az egyre lelkesebb, pénzt, energiát nem sajnáló Szurkolói Klub, az átlagdrukkerek, Jámbor János, a csapat, és mindazok, akik a klub sikereiért dolgoznak. És persze álmodozunk, negyven, harminc éve mást sem csinálunk, 1977 és 1986 óta vágyakozunk egy serlegre, és azt szeretnék, ha megint a Real Madriddal, az Interrel, a Benficával, a Barcelonával játszanánk a kupában, aztán ehelyett kínlódva ikszelünk Tiszakécskén, és nagy csatában gyűrjük le a Monort. De ezek is mi vagyunk.
Rudi bácsi, maga tudja ezt a legjobban.
Néztem a vitrint, az öltözőben, láttam a pulóverét, az angliai vb-re kapott sporttáskáját, s arra gondoltam, ennél jobb, tökéletesebb, hatásosabb üzenet nem létezik az utódok számára. Ha ebből sem tudják, érzik, hol játszanak, hová tartoznak, nincs miről beszélni. Varázslatos, kissé szürreális este volt. Kerestük a helyünket, kicsit kerestük önmagunkat is, pislogva, lopva kutattuk, hová tűnt a szélfútta műanyagtető, amely alá esőben ezerötszázan is összezsúfolódtak, a kórókkal díszített, omladozó betonlépcső, a lezárt szektorok. A visszafogottan működő eredményjelző tábla.
A régi életünk.
Egy Újpest elleni rangadón 1998-ban telt meg utoljára az ódon aréna. S most 2019-ben újra telt házat regisztráltak az Illovszky Rudolf Stadionban, még ha ez csak ötezer nézőt is jelent.
De ez most, s ezt hittel valljuk, valaminek a kezdete lehet. S mi Vasasosok boldogan, sőt büszkén veszünk részt ebben a folyamatban, és itt van velünk, naná, hogy itt van Breyer Zoli, Sese, Kamarás Péter, és mindenki, aki nem érhette meg ezt a napot.
Itt vagyunk, élünk, és reménykedünk.
S nézzük, ha engedik, a sporttáskát ott az öltözőben. A sporttáskát, amelyben benne van a múltunk, a dicső múltunk. És annak a sporttáskának üzenete van.
Bárcsak mesélhetne erről Rudi bácsi.
De péntek este velünk volt megint és mi üvöltöttünk, kiabáltunk önfeledten, lelkesen, elérzékenyülve. És ez a szeretetáradat tudom, hogy eljutott Magához.
Angyalföldről –  az angyalok földjére.

vasasfc.hu

2019.07.08. 12:58

Vissza