VKLA Ő még csak tizennégy… - Sinkovics Gábor legfrissebb írása fiatal akadémistáinkról

Látom magam előtt Győző bá’-t, ahogy toporog a kórházi ágyam mellett. Szinte még most is hallom a mély, rekedtes hangját, ahogy mondja a magáét és biztat, erőt pumpál belém, s azt hajtogatja: ha túl leszel a mandulaműtéten, néhány hét és újra jöhetsz edzésre. S én csak nézek rá riadtan, rettegve az operációtól. S próbálom magam nyugtatgatni, hogy muszáj, egyszerűen muszáj túl lenni ezen, mert az istennek nem akarok megnőni.

Sokat jelentett nekem akkor Győző bá’ látogatása. Egy kisgyerek számára az edző az majdnem olyan, mint az apja: nap mint nap nevelgeti, biztatja, olykor korholja. Ilyen volt nekem Győző bá’. Felejthetetlen, ahogy megérkezett az ósdi kerékpárjával, az összecsíptetett nadrágszárával, svájci sapkával a fején, a hiányos fogsorával, a kemény fizikai melóban megfáradt tekintetével. Gyárban dolgozott, talán esztergályos volt, vagy szerszámkészítő, de nekünk soha nem panaszkodott. Edzést tartott nyolc óra munka után lelkesen, szenvedéllyel, futballszeretettel, s még azt is mondom, hozzáértéssel. Hogy hol és mikor tanulta ki az edzői szakmát, az soha nem derült ki – az is lehet, hogy sehol. Akkoriban, a hetvenes években örültek a klubok, ha találtak valakit, aki elvállalja a gyerekeket, aki a kocsma helyett az ütött-kopott, poros, sáros, salakos, egyenetlen talajú pályákon megtanítja, hogyan kell jobb belsővel passzolni, teli csűddel kapura rúgni, vállat a vállnak vetve a lasztiért harcolni, becsúszni – a futballt mindennél jobban szeretni.

Győző bá’, ez a mindig komoly férfiú komolyan vette azt, amit csinált, nem csak a pályán nevelgetett bennünket, hanem, ha a helyzet úgy hozta, a magánéletünket is figyelte. Különösen akkor, ha valaki egyszer csak nem jött edzésre, se kedden, se szerdán, se csütörtökön. Amikor megtudta, hogy kórházba kerültem, s mandulaműtétre várok, bejött, meglátogatott és biztatott.

Fontos, nagyon fontos része volt az életemnek.

A tizenegy-két-három éves gyerek nagyon is ragaszkodó, rendkívül fogékony, figyeli a világ dolgait, a felnőttek viselkedését, és persze lesi az edző bácsit, aki a feketesalakos pálya közepén jumbó sapkában, magas szárú vászon tornacipőben, kinyúlt, kinőtt mackóalsóban, emelt hangon azt kiabálja: „Lehet sprintelni fiúk, tiszta erőből, tízszer oda-vissza!”

Gabi bá’ ugyanezt jelenti most a kubalás kissrácoknak.

Nagy Gábor, az egykori utánpótlás-válogatott labdarúgó, aki több mint kétszáz NB I-es meccsen lépett pályára, magára húzhatta a Szombathelyi Haladás, az Újpest FC, fél szezonon át a Vasas mezét, majd külföldre szerződve a svájci Aarauban, két és fél évet pedig Limassolban is szerepelt.

Nos, Gabi bá’ – ahogy a gyerekek nevezik – immár öt esztendeje dolgozik a Vasas Kubala Akadémián, csapatai pedig rendre az élmezőnyben végeznek. Mondják, és mi is írtunk erről többször is: az utánpótlás-nevelés sikeressége nem elsősorban a helyezésen múlik. Csakhogy ez afféle féligazság. Mert valóban az a legfontosabb, hány gyerek kerül fel az „alomból” a felnőtt keretbe, de milyen versenyzőtípus az, aki ne akarna győzni… Aki ne akarna érmet, lehetőség szerint aranyérmet nyerni, legyen szó akár hat, hét, nyolc, kilenc, vagy éppen tizenöt éves kissrácokról.

Gabi bá’, az egykori kemény, ám labdabiztos jobbhátvéd és belső védő három esztendeje viszi ezt a korosztályt, az Akadémia U15-ös csapatát. Tavaly bronzérmet nyert a srácokkal, méghozzá úgy, hogy sokáig aranyesélyesként emlegették őket. Most pedig újra a harmadik helyen állnak, két pontra az előttük azonos pontszámot elért Felcsúttól és Honvédtól.

„Szeretek ezekkel a srácokkal dolgozni, megvan közöttünk a kellő kémia, ami elengedhetetlen játékos és edző viszonyában. Figyelnek rám, megpróbálják száz százalékig végrehajtani azt, amit kérek, és ez sokszor valóban sikerül is nekik. Elsősorban úgy nézem őket, hogy kikből lehet később a Vasas felnőtt csapatának alapembere. Akik figyelik a felnőtt csapatnál zajló eseményeket, érzékelhetik, hogy a keretben komolyan számolnak a kubalás gyerekekkel és ez még akkor is igaz, ha a bajnoki meccseken még nem ez látszik. Elfogultság nélkül állítom, a mi U15-ös csapatunkban hét-nyolc olyan gyerek szerepel, akikből később a Vasas erősségei lehetnek. Azért ez nem kis szám! Van több válogatott kerettagunk, folyamatosan figyelnek bennünket a szövetségtől, szakemberek nézik, lesik a kubalások meccseit, és elismerően beszélnek az itt folyó munkáról. Ez komoly visszajelzés valamennyiünk számára, akik az Akadémián dolgozunk. Már-már tökéletesek a körülményeink, a feltételeink, a hátterünk, a szervezettségünk profinak mondható, talán csak a pályahelyzeten kellene javítani, nagyon kellene nekünk egy nagyméretű füves pálya, persze jó lenne kettő, és akkor tényleg irigyelhetnének bennünket.”

Sokszor teszik fel a kérdést különböző portálokon: mennyire szeretnek futballozni a mai gyerekek? Ugyanolyan fontos-e a XXI. század – kütyükkel körbevett és mondjuk ki, ellustult, számítógép elé ragadt – gyerkőcei számára a játék? Mert a csábítás, a kísértés nagy: mennyivel kényelmesebb suli után csavarogni a városban, fagyizni a lányokkal, a haverokkal, aztán otthon leülni a jó meleg szobában, és jöhet az ezerszínű, virtuális világ. De szerencsére vannak szép számmal, akik helyette inkább futnak, sprintelnek, hóban, latyakban, tikkasztó melegben. Sprintelnek, lasztit, ellenfelet kergetnek és örömtáncot lejtenek a gólok után.

„Látom, érzem a fiúkon a szenvedélyt, a labdaéhséget és azt, hogy mennyire szeretnek idejárni. Sokszor csendben figyelem őket, amikor jóval az edzések előtt már kint vannak a pályán, passzolgatnak, dekáznak, labdáznak, futkároznak, önfeledten, ahogy egy gyerekhez illik. Sőt, gyakran előfordul, hogy a tréningek végeztével is kint maradnak, túlóráznak, pedig nem is kérem őket erre. Jó alanyok, lehet belőlük futballista, mert a tehetség – ezt pontosan tudjuk – önmagában nem elég. Hány és hány kortársam kallódott el az elmúlt évtizedekben, egészen kiugró képességű srácokkal futballozhattam együtt és nem lett belőlük semmi. Én viszont a szorgalmammal, a kitartásommal, az akaraterőmmel a lehetőségeimhez képest messzire jutottam. Ezt várom el a tanítványaimtól is. Nem mondom, olykor azért felemelem a hangom, amikor bemegyünk a tréningekről, az az első, hogy valamennyien a telefonjukat veszik elő, és az sem titok, hogy már a legtöbbjüknek barátnője van, randevúra járnak, szerelmes sms-eket váltanak, divatosan öltöznek, pedig még csak tizennégy-tizenöt éves fiúkról beszélünk. De ez az élet rendje, és én segítem őket mindenben, amiben csak tudom.”

A Lokomotív GT annak idején azt énekelte, hol a Tabánban, a májusi koncerteken, hol a rádióban, hogy: „ő még csak tizennégy…” és a dal egy lányról szólt, no meg arról, hogy ebben a korban már megannyi ajtó nyílik ki az ifjak előtt. Nos, a Vasas Kubala Akadémián valóban minden feltétel adott ahhoz, hogy Gabi bá’, na meg a többi ott dolgozó edző, szakember keze alatt fejlődjenek a játékosok – s meg se álljanak a felnőtt csapat öltözőjének ajtajáig. Ezt talán azért is fontos kihangsúlyozni, mert rengeteg kritika éri az utánpótlásban dolgozó edzőket, mondván: azért gyenge a magyar futball, mert felkészületlenek, alulképzettek, és nem elég szenvedélyesek a gyerkőcök nevelői.

„Magam is olvasom ezeket a kritikákat és bevallom, számomra hihetetlen motivációt jelent, hogy csak azért is megmutassam, mire vagyok képes, így vannak ezzel a Kubalán dolgozó edzőtársaim is. Együtt szereztem A-licencet például Juhász Rolanddal, Gera Zolival, Torghelle Sanyival. Erre tettem fel az életemet, szeretnék minél többet adni, átadni abból a tudásból és tapasztalatból, amit hosszú pályafutásom alatt itthon és külföldön megszereztem. Tehetséges gyerekeim vannak, akik most, ha nem is mondják, de látom rajtuk, szeretnék megnyerni a bajnokságot…”

Gabi bá’ ugyanúgy elmenne a kórházba bármelyik játékosa után, ha a helyzet úgy hozná.

Ugyanúgy, mint egykoron Győző bá’ – az én első edzőm, akinek a sírja ott van egy Pest környéki településen, s akinek örök hálával tartozom. A szeretetért, a figyelemért, és azokért a mondatokért, amiket akkor mondott, amikor sokat cseleztem, amikor önzőztem, amikor hibáztam. Helyre tett, és azzal sem csapott be, amikor a mandulaműtét előtt megígérte, hogy minden jobb lesz.

Legalább megnőttem – még ha nem is lett belőlem híres futballista.

2020.03.07. 15:00

Vissza