VKLA Vasas-arcok: Vozár Gábor

A Vasas Sport Club folytatja Vasas-arcok portrésorozatát, amelyben olyan személyeket mutatnak be, akik a háttérben, kicsit a reflektorfény mögött végzik mindennapi munkájukat a Vasas és sportolóinak sikeréért. Ezúttal Vozár Gáborral, a Vasas Kubala Akadémia kapusedzőjével beszélgettek, aki a legfiatalabb hálóőrök, vagyis a 8-12 évesek képzésével foglalkozik a Fáy utában.

Lassan több mint 13 éve dolgozik az akadémián Vozár Gábor, aki Angyal Péterrel egyetemben ma már a stáb egyik legrégebbi tagjának számít. Kollégájával és barátjával azonban más közös vonásuk is van, hiszen a délutáni edzéseken és a hétvégéken túl is sok időt töltenek együtt. Mindketten a Kölcsey Ferenc Gimnáziumban tanítanak.

„Őskövületek lettünk Petivel a Fáy utcában – jegyzi meg nevetve a mindig mosolygós és kedves Vozár Gábor, amikor a kezdetekről és a tanári munkájáról kérdezzük. Utóbbit természetesen az ős Kölcsey-s Angyalnak köszönheti – Isaszegen tanítottam, és amikor hat éve elballagott az első osztályom, felmerült bennem a váltás igénye. Peti szólt, hogy éppen testnevelőtanárt keresnek, én pedig azonnal jelentkeztem. Azóta sem bántam meg a döntésemet, jól érzem magam a nagy múltú, több mint százéves iskolában.”

Nem lenne elég, csak a tanítás, vagy csak az edzősködés?

„Elismerem, szép hosszú munkanapjaim vannak, sokszor reggel hattól este nyolcig, kilencig, a hétvégi meccsekről már nem is beszélve. De ez az életem. Egyik vagy másik nélkül is szegényebbnek érezném magam. Így voltam a továbbtanulással is. Azért mentem az ELTE-re és nem a TF-re, mert számomra nem lett volna elég, ha csak testnevelést taníthatok. Az elméleti dolgok is érdekelnek, a földrajzot pedig nagyon szerettem, így lettem tesi-föci szakos. A gimi után a Tápiószecső NB III-as csapatában védtem, a tanulás is vonzott, s ahogy ma, úgy akkoriban is össze tudtam a kettőt hangolni.”

Mindig is kapusnak készült? Vagy a véletlen műve csupán hogy az lett?

„Mindig is egy izgő-mozgó kölyök voltam, s amikor a suliba lejött néhány edzőbácsi, azonnal el is hívtak focizni a Grund FC-hez. Akkoriban még nem az óvodában indult a kiválasztás, úgyhogy már legalább kilenc-tíz éves lehettem. Imádtam focizni, viszont nem voltam túl technikás, így bár a csatársorban kezdtem, egyre hátrább szorultam. A kapuba úgy kerültem, hogy az egyik edzőmeccsünkre nem jött el a kapusunk és engem állítottak be a helyére. A fizikai adottságaim mindig jók voltak, egy fejjel magasabb voltam a többieknél, úgyhogy egész jól helyt álltam az új posztomon is. Végül ott ragadtam.”

Kamaszkorában korosztályos válogatott volt, hogyhogy nem lett profi játékos?

„Egészen addig látványosan ívelt felfelé a karrierem, amíg az MTK-hoz nem igazoltam. Tizennégy-tizenötéves lehettem ekkortájt és egy számomra merőben új helyzetben találtam magam. A Hungária körúton két nagyon jó, szintén utánpótlás-válogatott hálóőrrel kellett megküzdenem a pozícióért, amihez nem voltam hozzászokva. Már azért is kemény csata folyt, hogy ki kerül be a hétvégi keretbe. Ez persze inspiráló is tud lenni, nekem azonban inkább elvette a kedvemet. Most már azt mondom, nem voltam elég kitartó a nehezebb időszakok átvészeléséhez. És ez nagy tanulság most edzőként is, hiszen láthatóan sok tizenhét-tizennyolc éves játékost veszítünk el amiatt, hogy koruk és tapasztalatlanságuk miatt átmenetileg perifériára kerülnek, jóllehet addigra legalább tíz-tizenkét évnyi kemény munka van mögöttük. Több játéklehetőséget kellene adni a fiataloknak, hogy kellő önbizalmat szerezhessenk a folytatáshoz.”

Ön a legfiatalabbak foglalkozik, az ő esetükben bizonyára más problémákkal szembesül.

„Így van, s azon belül is egészen speciális helyzet a kapusoké, meg van a mi saját kis világunk. Egy laikus úgy gondolja, alig mozgunk, kevés dolgunk van, pedig a látszólagos tétlenség mögött hatalmas munka áll. Nagyon fontos a pszichológia, a fej, s leginkább a jó döntéshozatal képessége. Ez utóbbi nélkül nincs jó kapus, és paradoxon módon épp ezt a legnehezebb a kicsik esetében megtanítani. Azt se felejtsük el, mi soha nem hibázhatunk, miközben a tanulás folyamata hibák sorozatán keresztül vezet. A legkisebbek esetében még alapvetően fontos a játékosság, a sportág szeretetére nevelés, de nekem már most úgy kell terelgetnem őket, hogy érezzék, minden egyes döntésüknek következménye van. Megállunk a hibáknál, elmagyarázom mi miért történt és hogyan lehetett volna másképp csinálni. Nagyon boldog vagyok, hogyha az alapképzés végére, vagyis tizenegy-tizenkét éves korukra megértik miről is beszélek. Hiába, annyira gyerekek még!”

Mi alapján zajlik manapság a kiválasztás? A mai kapusok is önhöz hasonlóan, a mezőnyben egyre hátrább araszolva kerülnek be a kapuba?

„A mi akadémiánkon azért ennél már előrébb tartunk, ám általánosságban továbbra is nehéz erre a posztra a leginkább alkalmas gyerekeket megtalálni. A számunkra kulcsfontosságú fizikai adottságok ugyanis még ma sem határozhatóak meg pontosan hét-nyolc éves korban. A hosszú végtagú nyúlánk gyerekeket keressük, de nincs rá biztosítékunk, hogy valóban elég magasak lesznek-e. Volt már olyan tanítványom, akiről megesküdtem volna, hogy bőven százkilencven fölé magasodik majd, azután egyszer csak megállt a növésben. A másik fontos dolog számunkra a mentalitás, amelybe nemcsak a jó pszichés képességek tartoznak bele, de az sem árt, ha vezéregyéniség, és jól bírja a mentális terheket. El kell ismerni, hogy ezt így együtt, egyetlen srácban nagyon nehéz megtalálni.”

Gondolom a labdarúgás és a Vasas Kubala Akadémia neve elég nagy vonzerő a fiatalok számára.

„A sportágon belül szerintem elég vonzó a nálunk folyó szakmai munka, többek között Nagy Miklós sportigazgatónak köszönhetően, aki kiáll a hazai utánpótlás-nevelés mellett, és a felnőtt csapatban is az az alapvető célja, hogy minél több saját nevelésű focista léphessen pályára. Persze azért árnyoldala is van a jelenlegi helyzetnek, ugyanis egyre kevesebb a gyerek, a versenysport pedig még annál is kevesebbet vonz. A jobb adottságúakért van, hogy három-négy sportág is megküzd, és nem feltétlenül mi vagyunk a nyerők ezekben a csatákban. Amikor Pasaréten dolgoztunk, az iskolákban a Vasas Akadémia kosáredzői voltak a legnagyobb riválisaink, és bizony irigykedve néztem az általuk elcsábított magas fiúkat, akik szerintem egytől-egyig ideális kapusalkatok voltak. Sajnos, mi magyarok alacsonyabbak vagyunk az európai átlagnál, a mi posztunk esetében pedig ez elég nagy hátrány. Sok későbbi kudarcnak éppen az áll a hátterében, hogy kiskorban nem tudtuk eldönteni egy gyerekről, pontosan milyen alkata lesz felnőtt korában. S bár a tanítványaimat a profi szellem felé terelgetem, nekem mégis az a legfontosabb, hogy focizni, játszani, mozogni tanítsam őket és jól érezzék magukat nálunk. Hosszútávon egy kapus számára létkérdés, hogy imádja a sportágat, különben miért vállalná ezt a nagy felelősséggel és kockázattal járó posztot? Azért nem kis önfeláldozás kell ahhoz, hogy valaki egy közel száz kilométeres sebességgel robogó labda elé vesse magát…”

Ön is megtette korábban, kizárólag a foci szeretete miatt?

„Imádtam a bravúrokat, a tizenegyesek hangulatát. Egy kapus gyorsan sztár lehet azzal, ha ziccert fog, vagy óriásit véd. És persze ugyanilyen gyorsan kegyvesztett is lehet egy ordas hibát követően. Én mindig szerettem az ezzel járó izgalmakat, feldobott a tét.”

Volt példaképe?

„Egyértelműen Zsiborás Gábor. Kiváló kapus volt és nagyszerű ember, tizenhárom éves voltam, amikor elhunyt, még a temetésére is elmentünk. Azután ott volt az MTK kiválósága Babos Gábor, őt is nagyon tiszteltem. A külföldiek közül Peter Schmeichel és Oliver Kahn tetszett a legjobban. Egyébként itthon is nagy hagyományai vannak a jó kapusok képzésének, elég Tamás Gyula nevét említeni, aki évtizedeken ét nevelte az utánpótlást itt, Angyalföldön. Ha jobban belegondolunk, nemzetközi szinten tovább voltunk sikeresek ezen a poszton, mint a mezőnyjátékosok esetében. Ma már a kiválasztás nehézségei miatt nehéz nemzetközi szintű hálóőröket nevelni, nagyon nagy a lemorzsolódás. A fiatalok kevesebb lehetőséget kapnak, hiszen ez egy bizalmi poszt, az élvonalbeli csapatok pedig inkább szerződtetnek egy kész külföldit, minthogy egy hazai zöldfülűvel kockáztassanak. Pedig tehetség az van, csak nehéz végig vinni őket ezen a hosszú úton. Én a piramis legalján állok. S bár nekünk is az a célunk, hogy későbbi profikat neveljünk, de korosztályonként két-három gyerekkel foglalkozom, ha nekik elmegy a kedvük, ki marad később? A kilencvenötös születésűek voltak az első növendékeink, közülük Lékai Somát tudom megemlíteni, mint sikeres kapust, vagy a kétezeregyesek közül Bánfalvi Danit, aki jelenleg a Vasas harmadik számú hálóőre. Nagyon drukkolok, hogy minél előbb ő legyen az elsőszámú!”

Térjünk még vissza egy pillanatra tanári munkájához. A Kölcsey elég sportos iskola, gondolom ott is sportolókkal van körülvéve.

„A legutóbb elballagott osztályom fele sportosztály, másik fele pedig általános tanrendű volt. Nem könnyű az ilyen közösségeket összekovácsolni, de ennek is megvan a maga szépsége. A sportolók általában extrovertáltak, míg a többiek épp ellenkezőleg. Az élversenyzőkre gyakran sütik rá ismeretlenül a nagyképű jelzőt, pedig a legtöbb esetben egyszerűen csak több az önbizalmuk, céltudatosabbak, zsúfolt napirendjük pedig rájuk kényszeríti a jó időbeosztást. A sport rengeteg értékre nevel, ezért úgy gondolom, hogy ezek a vegyes osztályok kifejezetten előnyösek valamennyi diák számára. Megértésre, toleranciára nevel sportolót és nem sportolót egyaránt.”

Úgy tudom, nagyon szeret futni. Nem éppen a kapusokra jellemző tevékenység.

„Mindig is izgő-mozgó gyerek voltam, s az maradtam felnőtt koromra is. Több félmaratont, például az Ultra Balatonon, teljesítettem már, a maraton azonban még nekem is sok. Egész nap emberek, többnyire zsibongó gyerekek között vagyok, ezért néha vágyom egy kis magányra. Ugyanakkor az órák és az edzések megtartásához is szükség van erőnlétre, én a futásból merítem ezt a plusz energiát. Angyal Petivel ebben az egyben különbözünk. Ő inkább konditerembe jár, ám az nem az én világom. Hiába, a kapus, kapus marad örökre!”

2021.01.28. 15:43

Vissza